66. színházi évad
Aktuális műsor letöltése
Komáromo Jókai színhaz

 

1952 - 1968
1968 - 1989
1989 - 2008
 
AZ ALAPOZÁS ÉVEI A KOMÁROMI MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN

   Komárom az egyik leggazdagabb magyar játékszíni hagyományokkal bíró szlovákiai város: a 17–18. században a magyarországi iskolai színjátszás és iskoladráma egyik fellegvára, de az első hivatásos magyar nyelvű színtársulati előadásra, Kotzebue Papelli, avagy A csudálatos egybetalálkozásának Benke József-féle bemutatására is már közel kétszáz éve, 1811. május 8-án került sor itt. Innentől kezdve kisebb-nagyobb folyamatossággal rendszeresen útjába esett a magyarországi vándortársulatoknak – volt idő, amikor a legerősebbeknek. Egyidejűleg, a 19. század második felében, s főleg a századfordulóra erős műkedvelő színjátszás is kibontakozott e helyt.
Az 1918–1919-es főhatalomváltással a Duna bal partján levő történeti város(rész), Rév-Komárom az újonnan megalakult Csehszlovákiához került, ami a település színházi életében is új fejezetet nyitott. A kisebbségi körülmények jelentősen befolyásolták és kényszerpályára terelték Komárom kulturális, ezen belül, színházi életét is. Az első Csehszlovák Köztársaságban Polgár Károly jó játékerőt képviselő, Pozsonyból kiszorult társulata volt az első, amely a várost felkereste. Ezután húsz éven keresztül a mindenkori pozsony-kassai társulatok (Faragó Ödöné, Iván Sándoré), illetve Földes Dezső Nyugat-szlovákiai Magyar Színháza tartoztak a komáromi színházi műsort adó jelesebb együttesek közé.
Az 1938. november 2-i, első bécsi döntéssel a város visszakerült Magyarországhoz, színházi élete pedig újból a magyarországi színjátszás szervezeti rendje szerint alakult tovább: a különböző vidéki társulatoknak – elsősorban Vértes Károlyénak – adva olyan-amilyen, nem túl vonzó fellépési lehetőséget. A világháború vége felé, a front közeledtével azután a komáromiaknak is mindenre nagyobb gondjuk volt, mint a színházra: a két utolsó háborús esztendőből már nincs is tudomásunk itteni színházi előadásról.
1945-ben a város északi, történeti része ismét a háború előtti keretei között helyreállított Csehszlovákiához került, amely lakói számára a magyarüldözések, deportálások és áttelepítések infernóját, a teljes jogfosztottság poklát jelentette, amikor magyar szó és intézményei – így a színház s a színjátszás is – teljes némaságra ítéltettek. A körülmények csupán 1948-ra, a kommunista hatalomátvétel után, a külpolitikai helyzet alakulása nyomán kezdett változni. A csehszlovákiai magyarok fokozatosan visszakapták emberi és állampolgári jogaikat, s újjászervezhették iskolarendszerüket, kultúrájukat, újból polgárjogot nyert az országban a magyar szó. 1948 december 15-én megjelent a pozsonyi Új Szó első száma, 1949. március 5-én megalakult a széles körű közművelődési és kultúrateremtő, illetve anyanyelvápoló tevékenységnek kereteket adó Csemadok, az iskolákban lassanként megindult az oktatás. Ami a színjátszást illeti, a város műkedvelő színjátszói ébredtek elsőnek, s Gergely Sándor Vitézek és hősök című, Király Dezső rendezte színművével eljutottak Prágába is, ahol sikerült megnyerniük a műkedvelők országos versenyét.

A (cseh)szlovákiai színjátszás újraindítása és újjászervezése már közvetlenül a második világháború befejezése után megtörtént. Az 1948-as kommunista fordulat a színházi irányítás és felügyelet központosítását hozta magával, de sor került a szlovákiai színházak hálózatának kiszélesítésére is. A már 1945-ben létrehozott cseh Állami Faluszínházon belül 1948-ban létrejött egy szlovák társulat, melyből aztán – további társulatokkal kiegészülve – 1949. augusztus 1-jével megalakulhatott a szlovák Állami Faluszínház is, mely elsősorban a hivatásos (és hivatalos) színjátszás és a vidék, a falu kapcsolatának kiépítését, szorosabbra fűzését tekintette küldetése fő céljának. A csehszlovákiai magyar színjátszás újraindulásához hiányoztak a megfelelő személyi és műszaki-anyagi feltételek, játszóhelyek. A Csemadok megalakításával Dél-Szlovákiában gyökeret vert műkedvelő színjátszó mozgalom a második világháború utáni csehszlovákiai magyar színházi kultúra generátora lett. Jobbára képzetlen és tapasztalatlan erőkből 1950. augusztus 1-jével megalakult a pozsonyi Állami Faluszínház magyar tagozata, ami öt esztendővel a háború befejezése után az első hivatásos magyar színtársulatot jelentette Szlovákiában. A Faluszínház magyar társulatának elsősorban politikai feladatai, semmint művészi célkitűzései voltak, bár ez utóbbiak nem is igen lehettek, hiszen ezek legelemibb feltételei sem voltak biztosítottak. És nemcsak a kedvezőtlen művelődéspolitikai irányvonal következtében, nemcsak a magyar tagozat frissen toborzott, zömmel fiatal és tapasztalatlan tagjainak hiányos felkészültségét és ismereteit, hanem az alapvető szervezési és működési kereteket és munkafeltételeket szemügyre véve sem. Lényegében ez utóbbiak mindvégig tapasztalható megoldatlansága vezetett azután 1959-ben az Állami Faluszínház felszámolásához és társulatainak az addigra már kiépült kerületi színházakba – illetve a magyar tagozatnak a Magyar Területi Színházba – való betagozódásához.

Szlovákia Kommunista Pártjának Elnöksége 1952 februárjában hozott határozatot a komáromi Magyar Területi Színház (Matesz) megalakításáról. Ennek értelmében kapott megbízást 1952. augusztus 27-én Fellegi István, a Csemadok Központi Bizottságának titkára – aki már a Faluszínház magyar tagozatának létrehozásánál is közreműködött – a színházalapítással és -szervezéssel kapcsolatos teendők végrehajtására. Hivatalosan a Magyar Területi Színházt végül is 1952. október 1-jén alakult meg Komáromban, s első, ünnepélyes bemutatóját 1953. január 30-án tartotta Urbán Ernő Tűzkeresztségének előadásával. Ettől kezdve a Faluszínház 1959-es felszámolásáig két magyar színház, illetve társulat járta a magyarlakta vidékeket. Fellegi István tizenhat tagú társulatából tizenegyen – Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Kiss Lajos, Lelkes Magda és Turner Zsigmond – a Faluszínház magyar tagozatától jöttek, s hozzájuk csatlakozott még a kiváló műkedvelő színjátszó-rendező, Király Dezső, valamint Udvardy Anna, Lőrincz Margit, Konrád József és Siposs Jenő. Az alapító gárda az első bemutató előadásig még Budai Imrével, Kovács Irénnel és a már két világháború között is tevékeny Lehotay (Lipták) Antallal egészült ki. E szerint az induló társulat tagjainak csupán az egyharmada rendelkezett még 1945 előtt szerzett hivatásos színészi gyakorlattal, illetve végzett valamilyen színiiskolát, a többieket a műkedvelők közül toborozták. De nemcsak a színészkérdést kellett megoldani az új színház indításához: gondoskodni kellett rendezőről, tervezőművészekről, műszaki és színpadi segédszemélyzetről, hivatali apparátusról, közönségszervezésről, a díszletek, jelmezek, kellékek gyártásához műhelyeket kellett létrehozni stb. Nagy segítséget kapott a színház mindehhez a szlovák szakmától (a Szlovák Nemzeti Színház adta a rendezőt, a már a két háború közt is tevékeny, Faragó Ödönnél nevelkedett Munk Istvánt, a tervezőművészeket: Ladislav Jakerle és Jozef Valentin, azaz Vecsei József díszlettervezőket, Bočekné Gesztes Zsuzsa jelmeztervezőt, a műszaki és segédszemélyzet néhány tagját, de Pozsonyban készültek a díszletek és a jelmezek is).
Az igazi munka azonban csak ezután következett.
A Matesz első évadai – nagyjából az évtized végéig – a színház- és társulatépítéssel, az optimális műsorrend kialakításával, az újjászerveződő csehszlovákiai (magyar) társadalomban és szellemi, művészeti életben betöltött szerep megfogalmazásával, a saját(os) szellemi-művészi arcél kialakításáért vívott küzdelem első eredményeivel és kudarcaival teltek el. Az kezdettől fogva világos volt mindenki számára, hogy a Magyar Területi Színház megalakulása jóval többet jelent egy új színház létrejötténél, mert itt  egy egész, nem sokkal korábban még üldözött és legelemibb állampolgári és közösségi, kulturális jogaitól is megfosztott nemzeti kisebbség egyetlen, még ha központilag is irányított, saját igazgatású, hivatásos színházának a születéséről volt szó. De a Magyar Területi Színház sajátságos szerepe abban is megnyilvánult, hogy Szlovákia legkiterjedtebb tájolási körzetével bíró játékszíni intézménye volt, melynek két (komáromi és kassai) társulata évenkénti előadásai kétharmadát tartotta székhelyén kívül, az egész Dél-Szlovákiát – Nagymegyertől Nagykaposig – felölelő térségben, 400–500 kilométeres körzetben, közel száz játékhelyen. Ami estéről estére változó összetételű és igényű közönséget, változó játéktéri viszonyokat, különböző felszereltségű színháztermeket jelentett. E tekintetben nem változott a helyzet a kassai Thália Színpad megalakulása után sem, hiszen megszervezését csupán a Magyar Területi Színház rendelkezésére álló anyagi és tárgyi eszközök, illetve személyi állomány kettéosztásával, szervezetileg annak intézményén belül engedélyezték, vagyis a színház gondjai és feladatai – változatlan források mellett – tovább szaporodtak.
Csakhamar nyilvánvalóvá vált tehát mindenki számára, hogy a komáromi Magyar Területi Színház tevékenységének sarokpontját jellegének és arculatának meghatározása, Achilles-sarkát pedig a dramaturgiája, illetve a csehszlovákiai magyar színész és színháziszakember-képzés megoldatlansága jelenti. Az első években azonban nemcsak a mostoha körülményeket zokszó nélkül vállaló színészeket, társulatot tartotta össze a magyar szó újbóli vállalhatóságából és az anyanyelvi színházcsinálás lehetőségéből fakadó öröm, hanem a közönség lelkesedése, odaadó színházpártolása is az új intézmény munkájának hajtóerői közé tartozott.
Az első igazán radikális változást a színház életében az 1959-es esztendő hozta. Anikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákiai színházak hálózatának egészét érintő átszervezés következtében az Állami Faluszínház befejezi működését, sokáig úgy tűnt, hogy a Magyar Területi Színház mellett megmarad (akár kelet-szlovákiai székhellyel) a másik hivatásos magyar játékszíni intézmény is. Ami nem így történt – a Faluszínház magyar tagozata az 1959–1960-as évadkezdettel beolvadt a komáromi Magyar Területi Színházba, s ez újabb megoldandó gondok és csillapítandó feszültségek egész sorát jelentette. (Gyaníthatóan nem volt véletlen, hogy az egy évtizeddel később negalakult kassai Thália Színpad ugyanarra a Lengyel házaspárra és Várady házaspárra, valamint Gyurkovics Mihályra épült, akik a Faluszínház magyar társulatának erősségeiként, annak 1959-es megszűnése után, kicsit kényszerűségből kerültek Komáromba. Emellett a két társulat egyesítése számos új műsorrendi és szervezeti/szervezési kérdést is felvetett.) 
Az elsősorban a napi politikai feladatok ellátását szolgáló „szolgáltatószínházi” törekvések a Magyar Területi Színházat sem kerülték el. Az indulás éveiben a színháznak a dramaturgiát illetően egyébként is eléggé szűkre szabott lehetőségei voltak. Teátrumunk egyfajta népnevelő színházként s a sztanyiszlavszkiji színházesztétika jegyébe indult. A népnevelő törekvések lényegében az 1989-es fordulatig meghatározták a színház különböző programváltozatait. De befolyásolták a műkedvelőből hivatásos színésszé, majd rendezővé lett, s már kezdettől fogva színházpolitikai, -szervezési, -elméleti és -esztétikai kérdésekről cikkező Konrád József egész tevékenységét, akinek személyétől szinte lehetetlen elválasztani a Magyar Területi Színház első három évtizedének arcélkereső próbálkozásait. Az alapokat azonban – színészpedagógiai, valamint játékstílusbeli tekintetben egyaránt – egy szlovák rendező és énekesszínész, Munk István rakta le. Legjobb rendezéseivel – Molière A fösvényével (1953), illetve Szigligeti Ede, Munk felfogásában népdrámaként értelmezett A csikósával (1953) – már a színház első elfogadható, Bródy Sándor A tanítónőjével (1955), Heltai Jenő A néma leventéjével (1957), Leonyid Rahmanov Viharos alkonyatával (1957) és Schiller Ármány és szerelemével (1957) elért művészi sikerei felé egyengették az utat. E négy előadást a magyar színházi világ egyik élvonalbeli alkotója, Lendvay Ferenc rendezte, aki sűrű színházi atmoszférát teremtő rendezései egyúttal felbecsülhetetlen értékű színészpedagógiai munkát is jelentettek a műkedvelés elemi gondjaival küszködő komáromi színészek körében. A tanítónő címszerepe Lőrincz Margitnak hozott kiugrási lehetőséget, A néma levente két főszerepében Cséfalvay Kató és Tóth László tűnt ki. Mellettük a színházindító gárdának még Király Dezső, Konrád József, Udvardi Anna, Turner Zsigmond, s a pozsonyiak közül idekerült Palotás Gabi, Ferenczy Anna, Lengyel Ferenc, Bugár Béla, Várady Béla és Gyurkovics Mihály a meghatározó színésztagjai. Az évtized dereka táján lassan-lassan bővülni kezdett a színház rendezőinek köre; nem riadnak vissza a rendezéstől a társulat színészei-vezetői-technikusai – Fellegi István, Klimits (Kisbán) Lajos, Riszdorfer László, Király Dezső, Tarics János, Kozma (Krausz) Zoltán – sem. De Munk Istvánon kívül más országos jelentőségű szlovák rendezők – Martin Gregor, Viktor Lukáč, Martin Hollý, Juraj Šeregi, Igor Cieľ – is egyre gyakoribb vendégek Komáromban. Heroikus kísérlete ennek az időszaknak Jókai Az aranyemberének Fellegi István-féle színpadi változata (1955-ben). Jelentős eseménynek tartotta a sajtó a csehszlovákiai magyar Dávid Teréz drámaírói jelentkezését 1958-ban (Lidércfény című drámáját a pozsonyi Hviezdoslav Színházban szlovákul, Dódiját Komáromban magyarul mutatták be, szinte egyszerre). Az évtized vége felé ismét Munk István tűnt ki, ezúttal Beaumarchais Figaro házassága című komédiájának újszerű értelmezésével, régi francia dalokkal, táncokkal történő színrevitelével. A színház nagy, ám egyelőre csak félmegoldásokat jelentő, néhány félsikert és annál több kudarcot hozó erőfeszítéseket tett a szakemberhiány leküzdésére, a színészképzés kérdésének megoldására.

Az 1960-as évek elején, 1962 júliusában váratlanul nyugdíjazták az alapító színházigazgatót, Fellegi Istvánt. Az „Atya” – ahogyan a színházban nevezték – gyakorlatilag kereken tíz esztendőt töltött az általa szervezett intézmény élén, amely puszta létével is egy közel hatszázezres nemzettöredék egyik legfontosabb szellemi intézménye, jövője formálásának, önbecsülése erősödésének terepe lett. Ugyanekkor önmagában hordta s kijelölte a szóban forgó töredéknép színházművészetének – amely természetesen szellemi értelemben a(z egyetemes) magyar, politikai-szervezeti és részben művész(et)i értelemben a szlovák(iai) színházművészet része – lehetséges irányait, fejlődésének kereteit. Ezeket a kereteket, amelyek – az adott körülmények között valószínűleg elkerülhetetlenül – recsegtek-ropogtak ugyan, ám amelyeket ki lehetett igazítani és meg lehetett őket tölteni tartalommal, kétségkívül Fellegi István teremtette meg. Helyét, dr. Krivosík István 1963. március 1-jei kinevezéséig, ideiglenesen egy háromtagú – Munk István, Konrád József és Tarics János összetételű – igazgatótanács vette át. Az újdonsült igazgató, dr. Krivosík István – korábban a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztője – egyfajta hivatalnoki szemléletet juttatott érvényre a színházban (ő maga lévén jogász); tény viszont, hogy első komáromi működése idején (1963–1968) az általa vezetett intézmény szervezetileg összefogottabbá vált; megújult, s a kortárs drámairodalom értékeinek irányában is nyitottabb lett a dramaturgiája, s a színház úgy-ahogy kilábalt az 1960-as évek elejére egyre érzékelhetőbb és a kritika által is kárhoztatott elszigeteltségéből, s egy minden szempontból érzékelhető fiatalítás, nemzedékváltás indult el falai között. (A színházalapítástól eltelt időt számítva, az ő ekkori igazgatóskodása idején került a színházhoz – az első főiskolát végzettek: Beke Sándor ékat, Dráfi Mátyás ékat, Vavreczky (Galán) Gézá ékat, Thirring Violá ékat, Németh Icá ékat is beleértve – a fiatalok első nagyobb hulláma.)    
Az 1960-as évek elejétől bemutatott darabok egyébként is már egy frissebb és érvényesebb értékszemlélet jegyében kerültek színpadra. Az évtized emlékezetes kísérletei, illetve előrelépésnek számító bemutatói: Vítězslav Nezval Manon Lescaut-ja (1963), John Steinbeck Egerek és emberek (1964) és Arthur Miller Pillantás a hídról (1965) című drámája, Schiller tragédiája, a Haramiák (1966), Garcia Lorcától a Bernarda Alba háza (1966), s mindenekelőtt Shakespeare Rómeó és Júliája (1968) és Háy Gyula Isten, császár, parasztja (1969). (Talán nem mellékes figyelembe venni azt a tényt is, hogy e bemutatók javarészt szlovák vendégrendezők nevéhez fűződnek.) A Miller-darab Eddie Carbonéjának szerepében Bugár Béla nyújtott kiemelkedő teljesítményt, az Egerek és emberek Lennie-jeként Nádasdy Károly, Curlynéjaként Szentpétery Aranka remekelt. A Pavol Rímsky rendezte Manon Lescaut bemutatása azért fontos esemény, mert itt mutatkoztak be először a színház első, főiskolát végzett, illetve újonnan a társulathoz szegődött fiataljai (a két főszereplő – Thrirring Viola és Beke Sándor – is friss diplomás színész volt). Az ő érdemük a színház két verses estjének (Korunk és költészetünk, 1963; Emberbotanika, 1964) a létrehozása is, melyekkel az akkoriban kibontakozni kezdő csehszlovákiai magyar irodalmi színpadi mozgalomhoz adtak ösztönző mintákat.
Ennek az évtizednek a legfontosabb hozadékai közé tartozik Konrád József pályamódosítása: a jeles alkotó 1960-as első rendezése (Peter Karvaš: Éjféli mise) után rövidesen végleg hátat fordított a színészetnek. Pályáját – s részben színháza fejlődését – illetően elhatároló jelentőségű rendezése ez időben a Kismadár (1964) című Móricz Zsigmond-adaptáció volt, s figyelemreméltó eredményként könyvelte el a kritika a Szent Péter esernyője (1966) című Mikszáth- és A lőcsei fehér asszony című Jókai-átirat, valamint Fejes Endre Rozsdatemetőjének (1965) és Miller A salemi boszorkányok (1968) című művének Konrád-féle színpadi változatát. A Kismadár-rendezés azért foglal el fontos helyet a rendező pályáján, mert itt bukkannak fel először csírájukban annak a sajátos konrádi, azaz „idézőjelező” játékmodornak, játékeszménynek a jelei, amelyet később, az 1970–1980-as évek fordulóján teljesít majd ki. Konrád Kismadár-rendezése nép játékká transzponálta a móriczi drámát; A lőcsei fehérasszonyban a szöveg deromantizálására esik a hangsúly; a Szent Péter esernyőjében az esernyőé a főszerep, a színészek csak statisztálnak körötte, az anekdotázó humor helyét a felülnézet veszi át. Konrád színészei közül a Kismadár címszerepében Ferenczy Anna, „lőcsei fehér asszonyként” Nagy Eszter, a Rozsdatemető Hábetler Janijaként és A lőcsei fehér asszony Korponay Jánosaként Bugár Béla, a Miller-darab Proctorjaként Dráfi Mátyás érkezett művészi pályája fontos állomásához.
Színészi kezdetek után módosított pályát Beke Sándor is, aki a Magyar Területi Színház történetében korszaknyitónak számító Rómeó és Júlia-rendezésével (1968), majd egy évvel később az Isten, császár, paraszt (1969) történelmi parabolájával fémjelzi a kérdéses időszakot. Shakespeare halhatatlan szerelmespárját Thirring Viola és Vavreczky (Galán) Géza ízig-vérig mai – illetve: akkori – fiatalokká lényegítette át; a lendületes, jó ritmusú előadás kifogyhatatlan a rendezői ötletekben, a helyzet- és jellemfestésben Beke nem riad vissza a legkülönfélébb színek használatától, s attól, hogy a nagy szenvedélyek és indulatok kiváltotta végletes hatásokra építsen. A Háy-darab központi kérdése így hangzott: „…az abszolutizmusra törekvő Zsigmond császár miért nem mentheti meg a máglyahaláltól Husz Jánost, miért nem köthet szövetséget a parasztsággal?” – a konkrét történelmi-társadalmi helyzetben (az 1968-as csehszlovák reformkísérletek eltiprása, Csehszlovákia szovjet katonai lerohanása, s az ország népével szövetséget kötni képtelen, azokban a napokban berendezkedő, később Gustáv Husák nevével fémjelzett posztsztálinista hatalom színrelépése után vagyunk, bizonyos politikai párhuzamokra, áthallásokra adott lehetőséget. Az Isten, császár, parasztban igazi kiugrás volt Csendes László Zsigmond császára (zárójelben idekívánkozik, hogy itt búcsúzott a csehszlovákiai magyar színpadtól Thirring Viola, Galán Géza pedig már korábban eltávozott a színháztól, s már csak vendégként vállalt szerepet,  ami eléggé egyértelműen jelzi a színházon belüli, s az említett nemzedékváltással is kapcsolatba hozható feszültségeket).

Az 1960-as évek második fele – különösen az 1968-as, 1969-es esztendő – a csehszlovákiai magyar színészet történetében is a forrongások-változások időszaka, a nyitás, az igényesség, a megújulás-vágy és a nemzedékváltás(ok) ideje volt. 1969-ben ez a változás- és változtatásigény robbantotta ki az Új Szó Fónod Zoltán indította színházi vitáját (A korszerűség parancsa), amely többek között parancsoló igénnyel vetette fel egy másik hivatásos magyar színház (színtársulat) alapításának gondolatát is. 1969 januárjától a társulat fiatal – alig huszonhét éves – színésze, Dráfi Mátyás lett, rövid ideig, a színház igazgatója. Személyében először kapott az intézmény szakfőiskolai képesítéssel és színházi gyakorlattal bíró, magát az intézményt és a társulatot is belülről ismerő igazgatót. Az ő igazgatóskodása idejére esett a színház újabb nagy, valósággal tektonikus mozgásokkal járó átrendeződése, a kassai Thália Színpad megalakulása. Nem volt titok, hogy a komáromi Magyar Területi Színház kettéosztásának a társulaton, színházon belül is komoly ellenzői akadtak, s az „egy koldusból minek csinálni kettőt” érvével az újdonsült színész-igazgató, Dráfi Mátyás is azonosulni tudott.
Az 1969-es esztendő előrehaladtával végül is visszafordíthatatlan fordulatot vettek a Magyar Területi Színház kettéválását is magukkal hozó kelet-szlovákiai társulatalapítási előkészületek, s az 1969–1970-es évadnyitásra a (leendő) kassai együttes már ténylegesen meg is alakult. Ekkorra már világossá vált, hogy Komáromból Beke Sándoron kívül még hat színész – Csendes László, Gombos (Lengyel) Ilona, Gyurkovics Mihály, Lengyel Ferenc, Szabó Rózsi és Várady Béla szánta el magát a költözködésre. Beké ékhez hozzájöttek még a tehetségkutató vizsgán bizalmat kapott műkedvelők, újoncok, dramaturgként pedig a költő-újságíró Gál Sándor szegődött el a Kelet-Szlovákiába. Így a Thália Színház az 1969. november 19-i november gömörhorkai színház-, illetve társulatavató előadásában (Goldoni Két úr szolgája) című színháznyitó előadását a sajtó és a szélesebb nyilvánosság várakozással vegyes lelkesedéssel fogadta.  
Mindent összevetve, a Magyar Területi Színház – önálló színháznak induló, s a legelső időszakban akként is működő – kassai Thália Színpadának 1969-es megalakulásával, egy évtizedes szünet után újból két hivatásos magyar színtársulat kezdett működni Csehszlovákiában (Kassa pedig a háborús éveket követően, negyedszáz év elmúltával kapott újra magyar társulatot). Mint kiderült, épp időben, mert ez volt az utolsó pillanat, amikor az 1968 utáni társadalmi-politikai-ideológiai visszarendeződés mindenre kiterjedő hatását megelőzve, a kassai társulat egyáltalán létrejöhetett.

Tóth László
KÉT ÉVTIZED, VISSZAPILLANTÓ TÜKÖRBEN

     Újra és újra feltörnek bennem a komáromi és a kassai színházi emlékek. Makacsul mormolom magamban, hogy csakis a tények, csak tárgyilagosan, semmi érzelgősség. Amit teljes mértékben szinte lehetetlen megtartani. Már csak azért sem, mert hajdanvolt előadásokról alig találhatók dokumentumok. Legfeljebb egy-egy megkopott hangfelvétel porosodhat valahol, de tudomásom szerint  filmen, netán videóra rögzített jelenetek nem maradtak az utókorra. Csupán fényképek, plakátok, különböző színvonalú beszámolók, elemzések őrzik az 1968 ás 1989 közötti bemutatók és emlékezetes alakítások emlékét is.
És a nézők.
        Elsősorban Tóth László, Szigeti László és a fiatalon elhunyt Dusza István tollából olvashatunk minden fontos részletre kitérő, objektivitásra törekvő szakmai elemzéseket, amelyeket éppen a szubjektív visszaemlékezések árnyalhatnak még inkább. Ezért is hagyom, hogy visszaköszönjön  a félmúlt. Beülök a szubjektív időutazásra, amelynek egyik kockázata nyilvánvalóan az, hogy esetleg jelentős előadások és alakítások mellett suhanhatok el.
          Hozzám hasonlóan nyilván számos olyan hatvanon túli, (cseh)szlovákiai magyar polgár él, akinek lelke mélyén, a szívében vagy az emlékezetében olykor-olykor felragyog a Magyar Területi Színház valamelyik régi előadása, s ezekkel együtt egy-egy kiemelkedő színészi teljesítmény. Az elmúlt század ötvenes éveitől több évtizedeken keresztül úgy hittük, hogy magyarságunk, anyanyelvünk, nemzeti kultúránk egyik megtartó ereje sajátos művészi eszközei révén többek között a komáromi MATESZ, később pedig a kassai székhelyű Thália Színház is. Ezt a meggyőződésünket erősítették azok az előadások, amelyek során részesei lettünk a színházi varázslatnak, az ott és csak akkor felizzó gondolatoknak, érzelmeknek, drámai szituációknak, amelyek máig vagy legalább nagyon sokáig bennünk visszhangzottak, formálták, alakították világlátásunkat, értékrendünket. Avagy szellemesen szórakoztatttak, ami ugyancsak nem lebecsülendő, vagyis művészi teljesítmény.

A félmúlt
     Legelőször gyermekkorom emlékei tárulnak elém. Az ötvenes évek dereka, amikor a Magyar Területi Színház tájolásai során a somorjai tűzoltószertár udvarán ácsolt színpadon is előadta a Gül babát, Az aranyembert, A csikóst, A fösvényt vagy Gogol Háztűznézőjét. Szüleim – miként az egész kisváros szinte valamennyi lakosa – ott szorongtak a gyalulatlan deszkákból összeeszkábált nézőtéren. Ahol az annyiféle meghurcoltatás után végre ismét az anyanyelvükön megszólaló magyar színészeket láttak-hallottak. Fogalmuk sem volt arról, hogy gyermekük, idősebb bátyjával együtt ilyenkor rendszeresen kiszökött a lakásból, s a sötét mellékutcán átbukdácsolva eljutott az előadások helyszínére, ahol a Városmajor felől meghúzódva, olykor átmászva a kerítésen, tátott szájjal, tágranyílt szemmel más gyerkőccel együtt szívta magába a színpadi varázslatot. S mielőtt hazatrappoltunk, még lelkesen tapsoltunk a gyönyörű Ferenczy Annának és társainak, különösképpen a földijeimnek: az ugyancsak somorjai származású Konrád Józsefnek, Siposs Ernőnek és Siposs Jenőnek. Mámorító érzések öntöttek el azokon a forró színházi estéken.
Snitt.

A nagykorúsodás ideje
     Olyan előadásokkal folytatom, amelyeket már színházszerető újságíróként tekintettem meg. Azonnal Beke Sándor markáns vizsgarendezése villan fel: a Rómeó és Júlia 1968.január 26-i komáromi bemutatója, amelynek sikere hetekig, hónapokig visszhangzott a sajtóban és a nézők között. S a krónikások korszakos előadásnak minősítik mindmáig.
A fiatal, ambíciózus és – részint saját útkeresése, jórészt pedig a budapesti Színház -és Filművészeti Főiskola frissdiplomás rendezőjeként -- immár határozott színházi eszményképpel rendelkező művész jókor és jó helyen állította színpadra Shakespeare halhatatlan színművét. A forrongó, ideológiai gúzsbakötöttségét szétfeszíteni igyekvő ország kedvező légkört teremtett a legkülönbözőbb cafrangokat, hamis tanokat, megkövesült stílust, megutált pátoszt végre szemétdombra kidobni igyekvő, s mindezek helyett mást, korszerűt, izgalmasat alkotni vágyó művészegyéniségek számára is.
Beke Sándornak sikerült ezt a célt valóra váltania azon a forró januári estén Komáromban. Mai szemmel nézve nagyon hosszú, négyórás, mégis üresjáratok nélküli előadásban nemcsak az érzelmi sík (a két fiatal szerelme és tragédiája) tárul elénk sokszínű drámaiságában és líraiságában, hanem a tiszta emberi vágyakat megfojtó társadalmi konvenciók és gyűlölködések is ott sisteregnek a színpadon. Kiváló partnerei voltak a rendezőnek. Elsősorban a címszerepeket alakító Galán Géza és Thirring Viola személyében. Rómeó szertelen, kamaszos fiatalember, akit a nagy szerelem, majd a halállal való bátor szembenézés férfivá érlel. Emlékeimben ez a Rómeó nem csupán érzelmeivel lázad a társadalmi gátak ellen, hanem fokozatosan tudatosítja is ezeknek a  bénító és tragikus következményeit. Ennek a felfogásnak köszönhetően intellektuális színek is árnyalják a jellemét. Júlia viszont bájos és tiszta érzelmeket felcsillantó, érzéki leány, aki testét, lelkét adja szerelmének, majd áldozza fel az életét is. E két kiemelkedő művészi teljesítmény sem homályosította el a további kiemelkedő alakítások fényét. Csendes László (Mercutio), Dráfi Mátyás (Benvolio), Ropog József (Thybalt) és Boráros Imre (Páirs) a társulatba berobbanó új színészi nemzedék ama bizonyos oroszlánkörmeinek erejét igazolja, Palotás Gabi (Dajka), Gyurkovics Mihály ( Lőrinc barát) és Turner Zsigmond (Capulett) kiválóan megformált jellemrajzai pedig az idősebb generáció erényeit csillogtatták meg. Mindezek az értékek Beke Sándor kiváló színészvezetését dícsérik, melyek eredményeként rendezői és színészi erényeket egységbe kovácsoló emlékezetes előadásnak tapsolthattunk.         
Másfél évet kellett várni az újabb a nagysikerű premierig. Ezalatt tragikusan megváltozott Csehszlovákia helyzete. Letiporták a Prágai Tavaszt. Azokban a napokban, amikor Gustáv Husák hatalomra került és újdonsült pártfőtitkárként megkezdte a fél millió polgár életét, munkásságát derékba törő, úgynevezett normalizálást, Komáromban esztétikai és erkölcsi szempontból is egyaránt kimagasló tettet hajtottak végre. Beke Sándor előhúzta az emberként elképesztő politikai vargabetűket leírt, drámaíróként viszont hol ünnepelt hol pedig – főleg Magyarországon -- méltatlanul mellőzött Háy Gyula egyik legsikerültebb drámáját, az Isten, császár, paraszt címűt, amelynek a premierje a Weimari Köztársaságban volt, 1932-ben. A fiatal rendező felismerte a színmű aktualitását: Zsigmond császár titokban rokonszenvezik Husz Jánossal, de a hatalmát féltve, ama bizonyos Rubicontól visszahőkölve, mégis máglyára küldi őt. Ezeket az emberi és közösségi árulásokat, sokak hatalomféltő alibizmusát, közönyösségét bontotta ki a rendező monumentális történelmi freskóban, amely elsősorban Csendes László (Zsigmond) és Fazekas Imre (XXIII. János pápa) kiemelkedő alakításainak köszönhetően vált emlékezetes művészi élménnyé. Máig emlékszem arra a hátborzongató jelenetre, amikor a császár csúszva-mászva esedezik a pápa támogatásáért és talán a megbocsátásáért is, amiért rokonszenvezni merészelt a Husz Jánossal. Ebben a színpadi szituációban kiválóan érzékelteti a figura cinizmusát és gyávaságát. A pápa ugyancsak kiemelkedő megformálásban az ideológiai fanatizmus rideg megtestesítője, fikarcnyi érzelem és empátia nélkül. Nem túlzás ma sem azt állítani, hogy mindkét színész gazdag életpályájának egyik csúcsa volt ez a teljesítményük.
            Döbbenetes erejű előadás zúdult ránk, amelynek drámaiságát, tragikus aktualitását a már említett normalizáció még inkáb erősítette.. Lassanként visszakerültek a hatalomba az 1968-ban megriadt és rémülten kussoló posztsztálinista figurák, akik már fenik a fogukat a mindenfajta korszerű szellemiséget pusztító, a polgárokat ismét ideológiai kalodába záró  nagy rombolásra, amelyet közvetlen környezetükben kezdtek el. Ezért a művészvilág még néhány hónapig viszonylag szabadon lélegezhetett. Igy történhetett meg, hogy megszülethetett a sokáig áhított és mindmáig 1968 vívmányának tartott második csehszlovákiai magyar hivatásos színház.
              1969.november 29-én az Új Szó szolgálati gépkocsijával, hatalmas hóförgetegben araszoltam a közép-szlovákiai Gömörhorka felé, ahol aznap este mutatkozott be a Thália Színház. Azon a fogvacogtató novemberi estén a zsúfolásig megtelt helyi művelődési házban Goldoni: A két úr szolgájával indítottak, az időközben Komáromból Kassára került, s a színházalapítás ezernyi gondját, nyűgét, és a programalkotást is felvállaló Beke Sándor rendezésében. Feltehetően nemcsak szlovákiai kuriózum, hogy az ünnepi avató beszédet Szőke József, a Csemadok Központi Bizottságának vezető titkára csak az előadás után mondta el, mert a nagy hóviharban csak akkorra érkezett meg az előadás színhelyére. Emlékeim szerint pedig Dráfi Mátyás, a MATESZ nemrég kinevezett és a helyszínen tartózkodó igazgatója a két társulat néhány vezetője közötti ellenségeskedés miatt el sem mondhatta a köszöntőjét.
               Ha visszatekintünk ezekre az évekre, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy az a szellemi pezsgés, amely a hatvanas évek közepétől Csehszlovákiát jellemezte, termékenyen hatott a Magyar Területi Színház művészi fejlődésére is. Nagykorú lett a társulat, amely az alapítók tiszteletet parancsoló fejlődésének, továbbá a frissdiplomások ambíciójának, tehetségének köszönhetően immár kellő szellemi és szakmai munícióval rendelkezett ahhoz, hogy saját művészi birodalmában rázza le a sematizmus, a provincializmus és a dilettantizmus béklyóit.
Nem véletlen, hogy éppen ezekben a hónapokban zajlanak viták főleg az Új Szó és az Új Ifjúság, olykor az Irodalmi Szemle hasábjain is arról, hogy mitől, milyen esztétikai szempontok alapján lehet csehszlovákiai, magyar és élő, korszerű színház a MATESZ? Tanulságos ma is elolvasni néhány eszmefuttatást. Már csak azért is, mert a feltett kérdésekre sosincs végleges, konkrét választ, hiszen azt újra és újra meg kell fogalmaznia, ki kell vajúdnia minden rendezőnek, minden színésznek, minden alkotónak – Komáromban és Kassán is. 
            
Ideológiai rombolás
     A múlt század hatvanas éveinek végére megerősödött társulat reményteljes művészi korszak előtt állt, amelyet azonban ellehetetlenített a nagypolitika és a normalizálást levezénylő szolgalelkűek. Akik a színházművészetet újra az ideológia és a bárgyú népművelés eszközévé igyekeztek lesilányítani. Sajnos, nyilvánvaló következményekkel. Elegendő csak belelapozni a hetvenes évek műsortervébe. Jelentéktelen, ám abban az időben befolyásos szlovák szerző fércművei csaknem minden évben színre kerültek. Mellé primitív szovjet és más kortárs, úgynevezett  szocialista realista tákolmányokkal és izzadtságszagú vígjátékokkal csúfították a repertoárt, tisztelet a kivételnek, például Vaszilij Suksinnak, Arbuzovnak és részben Vasziljev: Csendesek a hajnalok című drámájának. Ezen kívül magyar, szlovák és orosz klasszikusokkal tüzdelték teli az évadokat. Ami önmagában és kellő mértékkel nem lett volna baj, ám rendezői koncepció és főleg az aktuális gondolatok és dilemmák kibontásának híján az előadások gyakran unalmas szövegfelmondássá silányultak, azokban az években. Találóan írta akkortájt Nánay István, ismert magyarországi kritikus: „Ha a színház nem fogalmazza meg a közösség problémáit, ha nem válaszol a nézők kérdéseire (...) elveszíti élőszínház voltát (...) óhatatlanul konzerválódik” – szögezi le.
 Ezek az impotens évek a legnagyobb tragédiát azoknak a színészeknek jelentették, akik nem jutottak tehetségüknek, egyéniségüknek megfelelő szerephez, miközben visszavonhatatlanul szálltak el felettük is az évek, s velük együtt a soha vissza nem térő szereplehetőségek. Hosszas és szomorú névsorral igazolhatnám állításomat, de nem akarok ünneprontó lenni, ezért inkább a ritka, kiemelkedő színházi pillanatokat idézem: az Anna Karenyinát vagy Baradlaynét Ferenczy Anna megformálásában, aki a Nagymamában is felejthetlen alakítást nyújtott, Szentpétery Aranka Maudját, Peachumnéját, Petrécs Anna Elektráját, a legtermékenyebb férfi-és színészéveiben tragikusan elhunyt Holocsy István Bicska Maxiját és a Gőzfürdőben nyújtott alakítását, Dráfi Mátyás Kreónja, Kucman Eta Antigonéja, Pőthe István Haimónja, Turner Zsigmond Zsoldosa és Udvardy Anna Mártája a Dupla vagy semmiben. Felemelő érzés és mégis elkeserítő ez a felsorolás, amely kedvezőbb politikai légkör és az ügyeletes rendezők változatosabb szakmai érdeklődése esetén sokkal gazdagabb és sokszínűbb lehetne...
           Lassanként elfogyott a levegő, odalett a terméken légkör Beke Sándor körül is, aki rendezőként ideiglenesen távozik szülőföldjéről, mert nem tud és nem is akar meghunyászkodni a percemberkék előtt. Társaira és utódjaira testálta édesgyermekét, a Thália Színházat, amelyet sokféle ármánykodás sem tudott kivégezni. Művészi búcsúja – amelyről akkor aligha sejtette valaki, hogy szerencsénkre nem végleges – is méltó volt egyéniségéhez. Az 1975. december 5-én színre vitt komáromi Othello a rendezői koncepció és a színészek teljesítménye révén is kiemelkedő siker, amely – az egyik szlovák kritikus szerint – aranybetűkkel íródik be a színház történetébe. Tóth László tanulmánykötetében, a Déryné nyomában címűben – amely a komáromi színjátszás második világháború utáni éveit eleveníti fel és elemzi – rámutat, hogy Beke Sándor rendezői felfogásan nem a színmű drámai egységéből következnek a központi alakok (Othello, Desdemona, Jago, Brabantio, Cassio és mások) tragédiái. Ellenkezőleg: a drámai egység épül az ő tragédiájukra, amelyben a tragédiák sora akkor kezdődik, amikor Desdemona elveszíti az Othellótól kapott jegykendőt. „Ez a véletlen teszi elkerülhetetlenné a véget, a konfliktust. Egy holt tárgy, egy jegykendő lép itt elő főszereplővé, szinte megelevenedik, antropomorf elemekkel töltődik meg, s egyszer csak elkezdi mozgatni a tragédia hőseit, befolyásolni sorsuknak alakulását. Beke Sándor (...) rendezésében ez a metaforikus történet kap hangsúlyt, a szüzsé háttérbe szorul, s a következőkben az előadás tempója, ritmusa válik rendezőelvvé” – idézi fel az előadást és a rendezői koncepciót a neves költő és művelődéstörténész. Az invenciózus rendező méltó partnerei voltak a szereplők: elsősorban a címszereplőt alakító Dráfi Mátyás, aki bravúrosan tárta elénk az emberi lélek rezdüléseinek és az indulatok széles skáláját. Kucman Eta Desdemónája a szemünk előtt alakul naív, ábrándozó, légies szépségből érzelmekben gazdagodó, majd szenvedő asszonnyá. Holocsy István Jágója nem valamiféle démoni, ördögi figura. Az ő alakításában kisszerű, irigykedő alak rombol érzelmeket, okoz tragédiát nálánál sokkal többre képes személyeknek. Megmaradt emlékezetemben Németh Ica (Emília) alakítása is, aki korábbi alakításaihoz képest finomabb, lélektanilag is jól árnyalt eszközökkel keltette életre úrnőjének tisztaságát akár az élete árán is elszántan megőrző személyt.
           E szubjektív visszapillantásból sem maradhat ki Konrád József munkássága. Már csak azért sem, mert éppen a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben rendezőként és igazgatóként is meghatározó szerepe volt színpadi bukásokban és sikerekben, színészek felkarolásában, de egyesek érdemtelen mellőzésében is. Művészi életpályáját árnyaltan és tárgyilagosan főleg Tóth László elemezte. Sorsa, életműve sajátosan szlovákiai magyar, a második világháború után induló művészemberé. Színészként kezdte a somorjai amatőr társulatban, majd a komáromi Magyar Területi Színházban. Fokozatosan, elsősorban önműveléssel, sikereiből és bukásaiból egyaránt okulva, a kortárs magyarországi, a szlovák és olykor a cseh színjátszást is szemmel tartva, vált bátran kísérletező, a totális színház stílusjegyeit kutató rendezővé. Több évtizedes – darabválasztásai révén meglehetősen változatos --  rendezői pályájának kicsúcsosodását az 1981.május 15-én bemutatott Szélestenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek című zenés komédia jelentette, amelyet Petőfi Sándor A helység kalapácsa című vígeposza alapján Simon István írt, a mű zenéjét Rónai Pál szerezte. Már a bemuta után Konrád József addigi részsikereinek (a klasszikusok deromantizálása, az idősíkok felbontása, emberi sorsok és történelmi helyzetek relativizálásáa, a szatíra gazdagítása groteszk elemekkel) szintéziseként értékeltem az előadást, amelyben a rendező életrevaló és kerek egészként egymásba illesztett szellemes ötletekkel állította párhuzamba a múlt és a jelen egy tőről fakadt emberi gyarlóságait, sok évtized múltán is hasonlóan humoros, szatirikus éleket sem nélkülöző helyzeteket, miközben a rendezőnek jut energiája, figyelme a néhai édesbús operettek, népszínművek (egykori önmagának ) a parodizálására is. Az utóbbi erények elsősorban a címszerepet alakító Holocsy István révén csillantak fel a színpadon, amelyen viszont leginkább Varsányi Mari Szemérmetes Erzsókja dominált, aki – Dusza István értékelése szerint – „ravaszságát is, testi vonzását is magánérdekeinek megfelelően használta fel.”
Nagy érdeklődés övezte Takáts Emőd rendezői bemutatkozását és ténykedését. Főleg azért, mert Prágában, a jelentős hagyományokkal rendelkező Szépművészeti Akadémián szerzett diplomát. Két kortárs szerzőt színrevitelével mutatkozott be (Ján Solovič: A vágyak tornya és Rudi Strahl: Ádám és Éva esete), meglehetősen színtelenül, de a közhelyes, szürke szöveg, a felüleletesen összefércelt jelenetek nem sok lehetőséget kínáltak a kibonatkozásra. A keletnémet szerző darbjában érdekes játékstílust választott, amelyben a szereplők a nézőkön keresztül kommunikálnak egymással, igy is bevonva őket a cselekménnyel. Főleg a felszínes szöveg miatt ez a megoldás sem vált drámai elemmé, inkább furcsának és formálisnak hatott. Rendezései közül két  figyelemre méltó siker (Brecht két egyfelvonásosának, a Carrar asszony puskáinak és Szophoklész Antigónéjának,valamint Kertész Ákos Névnapjának ihletett a színrevitele) és egy kínos bukás (Bánk bán, amelyet a színház megalakulásának 35.évfordulója alkalmából mutattak be ) maradt meg emlékezetemben. Érdekes tény, hogy Brechtet Takáts Emőd vitte színre először Komáromban, aki a német drámaíró segítségével is a szöveg és a konfliktus értelmi síkjára hangsúlyt helyező játékstílust igyekezett meghonosítani a Magyar Területi Színházban. Nem volt könnyű dolga a romantikus színművekhez és szerelmi történetekhez szokott közönséggel. Helyzetét nehezítette, hogy igazgatóként egy ideig nem is jutott elég ideje az elmélyült művészi munkára. Mindezek a gondok leginkább Katona József klasszikus alkotásának (Illyés Gyula értő átdolgozásában) bemutatóján ütköztek ki, amelyen statikus, rendezői szempontból homályosan vagy felületesen értelmezett helyzetek és viszonyok tették vontatottá az előadást, amelyet pedig kiemelt érdeklődés előzött meg, hiszen a társulat már az új épületben ünnepelte megalakulásának 35. évfordulóját. Ekkor igazolódott be, hogy az úgynevezett szövegszínház önmagában művészi zsákutca, különösen akkor, ha nem erősíti fel határozott rendezői koncepció.

 

Kassai fényes esték           
     Elsősorban Beke Sándor jelenléte és az a tény, hogy a Thália Színpadot a komáromi igazgató irányította, egy ideig viszonylagos szabadságot teremtett a kassai társulatnak, amely sanyarú működési feltételei ellenére szinte emberfeletti erővel számos kiemelkedő előadást csiholt. Ibsen:Kísértetek, Cocteau: Rettenetes szülők és Sartre:Altona foglyai című drámái,   Beke Sándor rendezéseiben, továbbá Kövesdi Szabó Mária, Gombos Ilona, Lengyel Ferenc, Tamás Jolán és társainak pazar alakításai fémjelzik ezt a – nem túlzás – hősi korszakot. Nem feledkezhetem meg a Kolduskalandról sem:Ján Solovič két érdekes, talányos emberi sorsot és színpadi helyzeteket felvázoló tragikomédiájáról, amely Galán Géza groteszk elemeket felvonultató és aktuálpolitikai értelmezésre törekvő rendezése révén vált emlékezetes előadássá. Olyannyira, hogy a Magyar Területi Színház régi-új igazgatója rövidesen le is vette a műsorról, akár csak az Altona foglyait vagy Komáromban az Isten, császár parancsot. Beszédes tény, hogy az utóbbi darabbal ugyanezt tették Hitlerék is, miután hatalomra kerültek Németországban....
  
 Később is működött az ideológiai gőzhenger, amely Kassán Gágyor Péter rendező és Szigeti László dramaturg művészi törekvéseit gázolta le, akiknek volt emberi és művészi kurázsijuk a sötét esztendők társadalmi és morális gondjait reflektorfénybe állítani Gyurkó László: A búsképű lovag Don Quijote és Tóth László:Az áldozat című alkotásai révén. Sajnos, nekik is távozniuk kellett. Ezeknek az embertelen döntéseknek és az ideológiai szorítások következményeként a Thália Színpad léte, a Magyar Területi Színház művészi színvonala végveszélybe került. Tehetséges színészek távoztak Komáromból – ideiglenesen Dráfi Mátyás is, akinek visszatérését hatalmas vastapssal fogadta a közönség --, mások vissza sem tértek budapesti főiskolai tanulmányaik befejezése után. Volt olyan esztendő, hogy csupán egy fiatal -- jelesül Holocsy István – jött vissza, s voltak évek, amikor senki sem.

Mélyen meghajolva
     Oly korban éltem én, éltünk mi, suttoghatjuk visszatekintve az elmúlt évszázad hetvenes, nyolcvanas éveire. Amikor az ideológiai nyűgökön kívül számos szakmai és egyéb gondokkal szembesült a társulat. S  bizony mi, színházi recenzensek sem segítettük a társulatot ködszurkálásaiban, útkereséseiben,  mert alapos elemzések helyett nagyon kevés kivételtől eltekintve csupán benyomásainkat, alaposan végig sem gondolt élményszerűségeinket vetettük papírra. Habár a kezdetektől fogva aránylag sok hazai magyar tollforgató tüsténkedett és téblábolt a színház körül,  közülük csak nagyon, de nagyon kevesen érdemelték ki munkásságukkal, szellemi teljesítményeikkel a színházi kritikus rangját.
Évtizedeken méltatlan körülmények között (Katolikus Legényegylet, Szakszervezetek Háza) játszott a társulat Komáromban, nem is szólva a tájolások helyszíneiről. Aztán megalázó módon, hivatalosan csak albérlőként avathatta1987, március 6-án Csehov Cseresznyéskertjével az új színházat. Kassán tornateremből fabrikáltak színháztermet, amely máig otthona a Tháliának.
Ha ezekhez a mostoha körülményekhez hozzászámítjuk mindazokat a művészi és egzisztenciális gondokat, amelyek a kisvárosi és főleg a nemzetiségi társulat velejárói, akkor a földig kell hajolni azok előtt és ezerszer illik megsüvegelni azokat, akik e sanyarú feltételek ellenére nem törtek le, nem adták fel, s időről időre Komáromban, Kassán és más, magyarok lakta településeken is emlékezetes előadásokkal, alakításokkal, színházi varázslattal ajándékoztak meg bennünket.
 Szilvássy József

A KOMÁROMI SZÍNHÁZ 1989 UTÁN

     Az 1989-es rendszerváltás után a posztszocialista országokban sokan a kulturális élet hatalmas föllendülését várták. Logikusnak tűnt, hogy az ideológiai béklyóktól, a pártállami cenzúrától megszabadulva a művészek szabadon szárnyalhatnak, és soha nem látott kulturális és művészi értékek születhetnek. Hamarosan kiderült azonban, hogy – mint az életben általában – a helyzet korántsem ennyire egyszerű. A változás a várt föllendülés helyett sokszor vezetett elbizonytalanodáshoz, tanácstalansághoz, megtorpanáshoz. A diktatúra megszűntével megszűnt a ”közös ellenség”, a minden megnyilvánulásnak politikai tartalmat adó társadalmi-politikai helyzet, s ezzel együtt a „titkos összekacsintás” lehetősége is művész és közönsége között. Ez főleg a színházakban okozott gondot. A társadalmi-politikai állásfoglalás egyszerre kevésnek bizonyult. Előtérbe kerültek a stiláris és esztétikai értékek, a színházaknak meg kellet találni az új arculatot. Ez számos posztszocialista ország sok neves színházában vezetett súlyos gondokhoz, nem egyszer krízisekhez. A Komáromi Színháznak nem voltak ilyen jellegű gondjai. Igaz, ez részben anak köszönhető, hogy a 80-as években számos szlovákiai színházzal ellentétben az akkori MATESZ komáromi társulatáról sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy erős társadalmi-politikai töltetű, esztétikailag igényes előadások sorát hozta volna létre. Az a bizonyos képzeletbeli léc nagyon alacsonyan volt, de az első évben a változás meglepően és örömteli módon nagy volt. A pozitív változásokat két alapvető körülmény határozta meg. Az egyik, hogy a színház igazgatói posztjára kiírt pályázatot 1990 márciusában Beke Sándor nyerte. A másik pedig, hogy hosszú évek reménytelennek tűnő próbálkozásai után sikerült megoldani a rendszeres színészutánpótlást (az igazsághoz tartozik, hogy ez még a „szocialista színházvezetés” érdeme). 1989-ben pozsonyi fősikolán tehetséges fiatalok egész sora tanult. A karizmatikus vezető és az amúgy is jó erőkből álló, a fiatalokkal megerősödő társulat találkozását nagy várakozás előzte meg. Az indulás minden elvárást teljesített, sőt talán felül is múlt. Háy Gyula: A ló c. színművét CaliguLÓ címen vitte színre Beke. Ez a produkció sok szempontból meghatározó és példa értékű volt. Beke programot hirdetett vele: az erős társadalmi elkötelezettségű, de a banális aktualizálástól mentes, szakmailag igényes előadásokat, az eddig egyeduralkodó naturalista-realista stíluson történő túllépést, aktuális, izgalmas, művészileg magas színvonalú színházat igért. A stiláris kifejezőeszközök gazdagodása, a „megújulás”, az újabb színházi stílusok és a drámairodalom modernebb irányzatainak befogadása, meghonosítása szempontjából talán a CaliguLÓ-nál is jelentősebb, bár összhatásában kevésbé egységes volt az évad másik Beke rendezése Rózewicz Fehér házassága. Közben 1990. június 1-től a színház fölvette Jókai Mór nevét és azóta Komáromi Jókai Színház néven működik. Az első negatív momentumnak az bizonyult, hogy az 1991-ben végzett, és az említett két produkcióban szereplő Varga Szilvia és Rancsó Dezső nem Komáromba, hanem Veszprémbe szerződött. Mindjárt a következő évad jelezte: az induláskor keltett várakozások beteljesülése nem lesz egyszerű, a ”fejlődés” nem lesz egyenesvonalú. Nem az évad két bemutatójának (Móricz: Rokonok, Csurka: Deficit) alacsony szakmai színvonala (ilyenek az előző évadba is „becsúsztak”) volt aggasztó, hanem, hogy a színházvezető és gondolatilag, szakmailag meghatározó művész, Beke Sándor mindhárom rendezése (Háy:Mohács, Ébert: Esterházy, Márai: Kassai polgárok) az aktuálpolitizálás felé hajlott (mondhatnám: züllött). Az első évad művészi-szellemi izgalmait, pezsgését Bekének már nem sikerült megismételnie, s bár egyre gyakrabban lehetett hallani a társulaton belüli erősödő konfliktusokról szóló híreket, végül a meciari „kultúrpolitika” beavatkozása akadályozta meg, hogy kiderüljön, mire lehetett volna még képes Beke ezzel a társulattal. Az igazgatói megbízatása lejártakor, 1994-ben kiírt új pályázatot ugyanis hiába nyerte meg a szakmai bizottság előtt,  a kulturális miniszter nem őt, hanem Holocsy Istvánt nevezte ki igazgatónak. Beke utolsó évadában Beckett.Godotra várva c. abszurdjának színrevitelével még maradandót alkotott, majd visszatért Magyarországra. Vezetése allatt a már említett jelentős előadások és néhány – a magyar és a szlovákiai színház viszonylatában is kiemelkedő, de sajnos a színházi szakma által méltatlanul kevéssé értékelt – kiemelkedő színészi teljesítmény született. A teljesség igénye nélkül ide sorolható Holocsy István Caligulája és Dráfi Mátyás Egnatiusa (CAliguLÓ), Varga Szilvia Paulinája (Fehér házasság), Dósa Zsuzsa Rozinája és Mokos Attila Figarója (Figaró házassága), Skronka Tibor Jang Sunja (Szecsuáni jóember), Varga Tibor, Mokos Attila, Boldoghy Olivér és Benkő Géza (Godotra várva). Az elkövetkező néhány évad a dramaturgiai esetlegesség, a közönség-szórakoztatás valós és képzelt követelményeinek kielégítésére történő, többnyire görcsös igyekezet jegyében, véletlenszerűen, művészi koncepció nélkül választott magyarországi vendégrendezők jobb-rosszabb ténykedésével telt. Ebben az időszakban sújtotta a színházat (de az egész szlovákiai kulturális életet, sőt az egész szlovákiai társadalmat is) a 3. Mečiar kormány regnálása, a hudec-i kultúrpolitika értékpusztító ténykedése. A színházat „betagozták” a Duna-menti Kulturális Központba, intendánst neveztek ki, aki a színháznak (is) vezetője lett. Ezek a beavatkozások súlyosan érintették (károsították) az egész szlovákiai színházi életet, sok kárt okoztak a szlovák színházaknak is, de a nemzetiségi (s ezen belül mindenek előtt a magyar) színházat végveszélybe sodorták. Nem csoda, ha ebben az időszakban a megmaradás volt az elsődleges cél, a művészi-esztétikai színvonal másodlagos kérdéssé vált. Született ugyan néhány tisztes színvonalú produkció (Hegedűs a háztetőn Bor József rendezésében, Dráfi Mátyás nagyszerű Tevje alakításával, mellette Németh Ica, Stubendek Katalin, Czajlik József és Holocsy Krisztina színészi remeklésével,  Mirandolina Dósa Zsuzsával a címszerepben Benedek Miklós rendezésében,  Tóték r. Ivan Blahút), hiányzott azonban az átgondolt, hosszútávú dramaturgiai és művészi koncepció. Nem csoda, hogy ebben az időszakban a fiatalok többsége elszerződött (Kovács Ildikó, Boldoghy Olivér, Dósa Zsuzsa, Stubendek Katalin), vagy eleve nem ide szerződött (Bandor Éva, Petrik Szilárd, Tóth Tibor). A kedvező változást az 1999-es év hozta. A színház igazgatói posztjára ekkor pályázat útján Kiss Péntek József került. Az amatőr színjátszó mozgalomban rendezőként igen aktív Kiss Péntektől sokan félteték a színházat, de ő kellemesen meglepte a tamáskodókat. Mindjárt az igazgatása alatti első évadban sikerült jól válogatnia a tapasztalt (Beke Sándor, Gali László, Pinczés István) és szinte még ismeretlen, ifjú rendező-tehetségek (Kecskés Marika, Tóth Miklós, Honti György) között. Színre került értékes klasszikus szöveg (Barta Lajos: Szerelem), színvonalas szórakoztató (Fejes: Jó estét nyár, jó estét szerelem) és ifjúsági színdarab (Szilágyi Andor: Leander és Lenszirom), valamint 3 saját adaptáció is ( Jókai: A kőszívű ember fiai, A Csizmás kandúr és – Isten veled, Monarchia címen a Svejk), melyek közül Gágyor Péter Hasek „átirata” önálló drámaként is megállja a helyét. Megjelent tehát egy konzekvens dramaturgiai törekvés, melynek kialakítása elsősorban a pozsonyi főiskoláról a színházhoz kerülő Varga Emese nevéhez fűződik. Szinte fölbecsülhetetlen jelentőségűek a társulatban végbemenő változások: Komáromba szerződnek, vagy itt „vendégeskednek” a fősikolát elvégző, vagy még főiskolás fiatalok, sőt – mint azt föntebb már említettem – a kassai Thália Színház legjobbjaiból is sokan ide szerződtek, vagy „szabadúszóként” elsősorban itt játszottak. Kiss Péntek igazgatóságának második évada meghozta a „nagy áttörést” is. Tóth Miklós izgalmas, újszerű, bár kétségeket is fölvető Csongor és Tünde értelmezése még méltatlanul visszhangtalan maradt, de a fősikolás Czajlik József Amadeusa és Telihay Péter Tartuffe rendezése már jelentős szakmai sikert aratott. A Tartuffe-nek a kitűnő előadás létrejöttén túl is óiási szerepe volt a színház további fejlődésében: a találkozás Telihay Péter rendezővel, aki a következő évadtól a színház főrendezője lett. A színház tevékenységét végre figyelemre méltatta a magyarországi és szlovákiai szakma is: 2001-ben részt vehettek mindkét ország legjelentősebb színházi eseményén a Pécsi Orszzágos Színházi Találkozón (Tartuffe) és a Divadelná Nitra nemzetközi fesztiválon (Amadeus). Bár a csúcspontok mellet az évadnak voltak mélypontjai is (A kölyök, Kismadár), s a következő évadban sem sikerült megismételéni a 2000/2001-es sikereket, a 2002/2003-as évad igazolta, hogy a színház vezetése jó úton jár. Született két egészen kiváló (Sirály, Az imposztor), egy nagyon érdekes és az új utak, a stílus további keresése szempontjából szinte – legalább is ma még – fölbecsülhetetlen értékű (Szentivánéji álom) produkció,  és a színház megkapta történetének legnagyobb szakmai elismerését – a Sirály előadása elnyerte Kisvárdán a Határontúli Magyar Színházak Fesztiváljának Nagydíját. Azt, hogy – Major Tamás könyvének címével szólva - „A színház nem szelíd intézmény”, sajnos igazolta, hogy a szakmai sikerek és elismerések, a kiváló produkciók születése nem elégségesek a színház jó, zavartalan működéséhez. Az emberi viszonyok alakulása, a művészi koncepció elfogadtatása a társulat egészével, vagy legalább is túlnyomó többségével, az emberek közötti kommunikáció zavartalansága, a konfliktusok adekvát feloldása ugyanúgy hozzátartozik egy jó színház hosszútávú, zavartalan működéséhez, mint a művészi munka milyensége. A társulaton belül kialakult feszültségek miatt, melyeket a vezetők képtelenek voltak „házon belül” megoldani, levezetni, kenyértörésre került sor. Az igazgatónak és a főrendezőnek távoznia kellett. Az igazgatói posztra kiírt pályázat győztese, Tóth Tibor előtt nagyon nehéz, embert- és művészt próbáló feladat állt: tovább haladni a szakmai, művészi, dramaturgiai igényesség megkezdett útján, megoldani a belső konfliktusokat, visszaállítani a társulat egységét, el- (és részben vissza)nyerni a közönség rokonszenvét, érdeklődését, s közben állandóan folytatni a harcot az anyagi háttér megteremtéséért, a fönnmaradásért. Ma már nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az új vezetés igyekezetét siker koronázta. Sajnos úgy tűnik, a puszta létért, a működéshez szükséges minimális anyagi háttér megteremtéséért a kulturális intézmények túlnyomó többsége Szlovákiában még sokáig kénytelen lesz napi közelharcot vívni. Ezen a téren tehát önmagában az a tény is sikernek számít, hogy a színház továbbra is működik, az pedig már csaknem csoda számba megy, hogy az elmúlt időszakban egy stúdiószínpaddal is bővült. Társulaton belüli feszültségek, nézeteltérések minden szíházban voltak, vannak és lesznek is, talán elmondhatjuk, hogy Komáromban mára sikerült őket arra a még elfogadható szintre csökkenteni, ami nem veszélyezteti a magas szintű művészi alkotó munkát. Marad tehát az igényes, gondolatilag, esztétikailag érétkes és a közönséghez is utat találó előadások kérdése. A 2003/2004-es évadtól 2007-ig megtett út bizony nem volt zökkenőmentes. Mindjárt az első évad jelezte, hogy a színház vezetése tovább kíván haladni a szakmai, művészi igényesség utján, mind gondolati, mind stiláris, esztétikai szempontból gazdagítani kívánja a kínálatot, miközben meg kíván felelni a széles(ebb) közönség (vélt vagy valós) elvárásainak is. Ezen igyekezet jegyében születtek szakmailag érdekes, stílusával a társulatot és közönséget egyaránt gazdagító (sajnos mind szakmailag, mind a közönség részéről indokolatlanul kevéssé méltányolt - Gogol: Háztűznéző, r. Bodolay Géza), a magas szintű színészi munkára alapozó, hagyományosabb, de nagyon tiszetes szakmai színvonalú (Hubay-Vas-Ránki: Egy szerelem három éjszakája), valamint azokat a bizonyos közönségigényeket kielégíteni hivatott, de szakmailag kevésbé sikerült előadások is. A színház dramaturgiáját az igényes művek (és mondanivalók) keresése (Ghelderode: Barabbás, Schiller: Ármány és szerelem, Szomory: II. József, Koljada: Mese a halott cárkisasszonyról, Pinter: Kanyargó időben, Szép Ernő: Patika, Fosse: Őszi álom, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek), aggasztóan igénytelen (sőt gyenge, művészileg értéktelen, alacsony színvonalú) művek színrevitele és néhány furcsa, megmagyarázhatatlan, szellemileg igénytelen leegyszerűsítés (Jókai: Gazdag szegények, Moliere: Gömböc úr, Molnár: Dokor úr) végrehajtása, vagy eltűrése jellemezték. Hasonlóan nagy „kilengések” voltak a rendezői munka színvonalában is. Verebes István főrendezői ténykedése minden bizonnyal jelentős hasznára vált a társulatnak, az „igazán nagy” előadást azonban eddig nem sikerült létrehoznia. Rendezései számos értéket hordoztak, vezetésével fontos produkciók születtek (II. József, kanyargó időben), olyan meghatározó erejű és jelentőségű előadást mint a kassai Bánk bán (vagy számos magyarországi rendezése) volt, azonban az elmúlt három évadban nem sikerült létrehoznia. A vendégrendezők közül sokan szintén fontos, a színház palettáján új színt jelentő (Ház-tűz-néző, Mese a halott cárkisasszonyról, Őszi álom, Macskabaj), vagy „csupán” magas szakmai színvonalú (Ármány és szerelem) előadásokat hoztak létre, de születtek érthetetlen melléfogások, az adott rendező hírnevéhez, addigi szakmai tevékenységéhez méltatlan produkciók is (Gazdag szegények, A waterloói csata, Gömböc úr, A doktor úr). A díszlet- és jelmeztervezés terén a véndégművészekről ugyanaz mondható el, mint a rendezőkről: voltak nagyon tisztes, jó minőségű és meglehetősen vitatható munkák is. Itt azonban a „vendégek” körét önkényesen kissé szűkebben értelmezném. A vitathatalanul „hazai” Dobis Mártán kívül ugyanis feltétlenül a „hazaiak” közé sorolnám a színháznál ugyan alkalmazotti státuszban nem levő, de hozzá hosszú idő óta szorosan kötődő, Gadus Erikát, és a díszlettervezés számára az előző színházvezetés (és Forgács Miklós rendező) által „fölfedezett” Juraj Gráfelt. Közülük Dobis Mártának köszönhető egy megbízhatóan magas, egységes színvonal, Gadus Erikának pedig egy-két kiemelkedően ötletes, kifejező díszletterv (elsősorban az Őszi álom díszlete). Ami művészi téren 2003 óta a legkevesebbet változott, az a színészi munka. Sokszor egészen kiemelkedő alakítások születtek, s a színház művészei bebizonyították, hogy a társulat színészi potenciáljával immár tartósan a szlovákiai és a magyarországi színjátszásnak is az élvonalába sorolható. Az igazán nagy sikerek és a kiemelkedő előadás(ok) azonban egészen az elmúlt évadig várattak magukra. Ekkor azonban három olyan produkció is született, amelyik nem csupán pillanatnyi sikert jelent, hanem hosszú távon is jelentős hatással lehet a színház fejlődésére, további útjára. McDonagh: Macskabaj (eredeti címén Az Inishmoore-i hadnagy) c. darabjának Lukács Andor rendezte előadása a Határon túli magyar színházak fesztiváljának Nagydíjával minden apró kritikusi fenntartás ellenére az évad „nagy dobása”. Fosse: Őszi álom c. műve Lévay Adina színrevitelében nem csupán mint a Vasmacska Stúdió „keresztelője”, hanem mint stílus gazdagító, a színészi stilizációt a legmagasabb szinten bemutató előadás is bekerül a színház történetébe. A 2003 óta eltelt időszak „fő műve” számomra Dosztojevszkij Karamazov testvérek c. regényének Martin Huba által dramatizált és színre vitt változata. Ebben az előadásban az erkölcsileg és gondolatilag fontos (és pontosan megfogalmazott) mondanivalónak olyan stilárisan tiszta, színészileg lenyűgözően magas színvonalú színrevitelével találkoztunk, ami nem csupán a Jókai Színház történetében, de a szlovákiai és a magyar színház egészében is jelemtős eseménnyé emeli ezt a produkciót.
Összességében megállapítható, hogy a komáromi színház 1989 utáni időszaka hullámvölgyekkel nehezített sikertörténet. Az elmúlt időszakban jelentősen gazdagodott a színház stiláris eszköztára, a máig domináns realista produkciók mellett otthonra talált a stilizáció, az abszurd és a groteszk, a színház nyitott(abb) a fiatal alkotók felé, számszerűen kevéssé, de művészi értékében jelentős az együttműködés a szlovák színházi alkotókkal, a dramaturgiai tervben  talán nem mindig kellő súllyal, de állandóan jelen vannak a kortárs szerzők, igényesebb lett a képzőművészeti (díszlet- és jelmeztervezői) munka, vannak biztató jelek az igényesebb színpadi zene alkalmazására, sikerült létrehozni a stúdiószínházat, mely új közönségréteget vonhat be a színház életébe, s teret adhat a bátrabb kísérletezésnek is, mindenek előtt pedig sikerült létrehozni egy kiváló színészekből álló társulatott. A kilátások a színház eddigi történetében talán soha nem voltak ennyire biztatóak.

Hizsnyan Géza
Copyright © 2006 - 2018 Komáromi Jókai Színház
 
webdesign: JMK media & productions, s.r.o.