Elbúcsúzni számunkra kedves dolgoktól
2011.04.11. Martin Hubával a Cseresznyéskertről

Április 15-én mutatja be a Komáromi Jókai Színház Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert című szomorú komédiáját. Martin Huba rendezővel az előadás keletkezésének körülményeiről, a rendezés közben megélt érzéseiről, a darabbal kapcsolatos gondolatairól beszélgettünk.

A Cseresznyéskertet mintha a sors sodorta volna az útjába. A színpadon az ajtó, az ablakok valóban a szülői házukból valók?
A szülői házunkon éppen alapos rekonstrukció zajlik. A sors akarta úgy, hogy az ablakokat nem kellett elégetnünk, hanem felhasználhatjuk ebben az előadásban. Számomra azért is kedvesek, mert huszonhat évig mostam ezeket az ablaküvegeket.
Különös érzés lehet próbáról próbára nézni a tárgyakat, újra átélni a régi emlékeket.
Valamennyiünknek meg kell tanulni erőt meríteni ahhoz, hogy elbúcsúzzunk attól, ami valamiért kedves a számunkra. Kérdés persze, hogy milyen áron vagyunk hajlandóak elbúcsúzni, vagy nem elbúcsúzni valamitől. A kedves elvesztése, legyen személy, vagy tárgy, összetett ügy. Vojtech Mihálik, az egyik kedves költőm azt írja, hogy a fiú azon keresztül válik férfivá, amit elveszít. A fájdalom pedig gazdagítja az embert. Bölcsebbek leszünk általa. A szülői házunkkal történtekre nem úgy tekintek, mint a sors mostohaságára. Meg kell békélnem azzal, ami van. Keményít, ami történt.
Nem csinál belőle titkot, hogy 1997-ben már rendezte a Cseresznyéskertet. Miről szólt az előadás?
Nagyon szeretem ezt a darabot. Amikor először megrendeztem, máris arra vágytam, hogy újra megrendezhessem, mert érzetem, hogy szívesen visszatérnék ezeknek az embereknek bizonyos pillanataihoz. Nagyon örülök, hogy a sors úgy hozta, még egyszer megrendezhetem. Nem nagyon változtattam rajta. Ez a téma végtelen. A nézőpontom azóta sem változott. Abban semmit sem változott az értékrendem, amit az értékek elvesztéséről, és az ebbe az elvesztésbe való belenyugvásról gondolok. A Komáromi Jókai Színházban új és nagyon jó színészeket találtam az előadáshoz. Az alapján, ahogy játszanak, érzem és hiszem, hogy a szerepeket a személyes tapasztalataikból oldják meg. Nem kényszerítettem rájuk azoknak a színészeknek a tapasztalatait, akikkel először színre vittem a darabot. Itt minden alkalommal intenzíven dolgozunk, ezért mindig szívesen jövök a Komáromi Jókai Színházba. Itt a színészek vágynak a munkára, a dolgok megismerésére, állandóan teljes energiákkal lépnek színpadra, nem lazsálnak, és elég fájdalom van a lelkükben. Nem tudom, hogy a történelmi tapasztalat, vagy a mostani történelmi pillanat teszi-e ezt. Úgy érzem, értik a fájdalmat, és nem sírnak. Az érzés, hogy szomorú vagyok, és mégis nevetek, nagyon csehovi. Nem kellett elmagyaráznom, mit jelent harcolni azért, amit a legjobban szeretnek.
A zene is a régi?
A zenét ehhez az előadáshoz komponálta Peter Mankovický. A város lakói mondják az előadás második részében, hogy a távolban zsidó zenekart hallanak. Így klezmer zenét hall majd a néző. A zene az egyik újdonság. Olyan helyeken is megszólal, ahol a másik előadásban nem szólt.
A Cseresznyéskertet 1904-ben mutatta be a Művész Színház Moszkvában. Százhét éve hordoz valamit, amire újra és újra kíváncsiak rá a nézők. Mi lehet az?
Amióta létezik az emberiség, rá volt kényszerülve, hogy elbúcsúzzon valamitől, ami kedves volt számára, és ez mindig bizonyos fájdalommal járt. Ám ott van a közelben a kisördög, aki azt mondja, nem kell elbúcsúznod, de... Ott van az a de, ami azt jelenti, el kell árulnod önmagad. A Cseresznyéskertben az új társadalmi réteg képviselője megoldást kínál. Jól élhetnének, de ki kell vágniuk a cseresznyéskertet, fel kell parcellázniuk, és engedniük kell, hogy nyaralókat építsenek a helyére. Úgy érzem, a mai emberek ezt a megoldást ésszerűnek és helyénvalónak tartanák. Engednénk a csábításnak, de fel kellene dolgoznunk, hogy a saját lelkünkből engedtünk kivágni valamit, ami valamikor kialakult és azóta formált bennünket. A lelkiismeretünkkel kell elszámolnunk, hogy megérte-e. Hőseinknek nem éri meg. Inkább szegények lesznek, bedarálja őket az élet, de nem képesek feladni azokat az értékeket, amiket Anton Pavlovics Csehov a cseresznyéskerttel jellemez. A cseresznyéskert helyett említhetnék otthoni könyvtárat, vagy éppen a családot. Azt képviseli a cseresznyéskert, amit szeretünk, értékesnek tartunk, és ha feladnánk, nyugodtan élhetnénk ugyan, csupán a legfontosabb tűnne el. És ennek az árulásnak a következményeit egy életen át cipelni kell.
Védjegyévé vált, hogy sokat ül a társulattal a szövegkönyv fölött. Miért dolgozik így?
A színész számára nagyon fontos, hogy pontosan tudja, mit játszik. Megoldhatnánk ezt egy-két próba alatt is, de Stefan Zweigtől tudjuk, hogy egy igazság mögött egy mélyebb igazság rejtőzik. Két-három ilyen igazság felfogása sok időt vesz igénybe. Azután újabb és újabb világok tűnnek fel. Egy adott pontban mégis meg kell egyezni, hogy eljutottunk egy bizonyos mélységig, és kezdhetünk alkotni. Nem szívesen gyorsítom ezt a folyamatot. Az olyan szövegek esetében, mint a Cseresznyéskert, végképp nem.
Csehov darabjain kívül is ez a módszere?
Nem mindegyik darab ilyen mély. Csehovnál a legkönnyebb ez a módszer, nála végtelenek a lehetőségek az elemzésre. Nehéz, ugyanakkor szép fáradozás a vele való munka. Egy olyan darabbal, amiben nincsenek ilyen mélységek, ez sokkal kellemetlenebb. Ha most nem lenne kitűzve a bemutató napja, még mindig csak olvasnám a színészekkel a szövegkönyvet.
Bárány János Fotógaléria