Mikor lenne újra karácsony?
2010.12.20. Közeleg az ünnep.
Nemcsak abból látszik, hogy már október végétől támadnak a karácsonyi dekorációval, szaloncukorral és mindenféle kihagyhatatlan akciókkal is, hanem mert elsötétül az ég.
Adventben mindenki magába fordul – összegez, emlékeket rendezget, szembenéz az évben meg nem oldott problémákkal. Szembenéz önmagával – megtisztítja a lelkét, a fény születésre.
Ebben a túlhajtott, média és üzleti világ által felpumpált karácsonyi káoszban nehezen talál az ember utat önnön lelkéhez. A karácsonyi vásárok forgatagában, ahol jingle bells keveredik a mennyből az angyallal – nem egyszerű megállni és lehántani az ünnepről, ami talmi, hazug, a megfelelési kényszerünket, „az ünnep van, és kötelező a mosoly, a szeretet és a jó hangulat” - maszkot, s megtalálni az igaz tekinteteket, az érintés a szó tisztaságát és mélységét. S bár megvesszük és vasárnapról – vasárnapra meggyújtjuk az adventi koszorú egy-egy gyertyáját, de nem mindig jut idő arra, hogy megvizsgáljuk az adventi üzeneteket – megnézzük őszintén az életünket az igazságosság, mértékletesség, bátorság, bölcsesség szempontjából.
Persze akkor is bejön a fény, ha csak résnyire nyitjuk az ajtót, működik anélkül is a karácsonyi misztérium, hogy pőrére vetkőztetnénk a lelkünk. Csak a mérték és a mélység változik, ha kitárjuk szívünk kapuit.
Közeleg az ünnep – nyitogatom magamban a rozsdásodó ablakokat.
Régi karácsonyok emlékeit idézem…
Gyerek vagyok, apám kezében melegszik a jobbom. A fogcsikorgató hidegben ropog a lábunk alatt a hó. A falu egyetlen színes festett villanykörtékkel kivilágított fenyőfája a kanyarban puritán fényével dicsőíti az ünnepet. A templom harangjai örömzenével hívnak Jézus születését megénekelni. S bár a templomban mindig hideg volt, a tömjénfüst és a fenyőfa illata mellett a képzeletbeli betlehemi láng fölé tartva kezünk s szívünk, melegedtünk. Valami fűt, valami felemel, lágy harmóniát dúdol az éj, és suhognak az angyalok szárnyai. Akkor még láttam az angyalokat... Otthon a káposztaleves és a bobályka illata átjárja a konyhát, s az ablak alatt gyerekek kiáltása hallik: „Szabad az Istent dicsérni?” „Szabad, szabad!” – kiáltja ki anyám, mire azonnal felcsendül a Mennyből az angyal… Majd szaloncukrot kapnak, mogyorót és pénzt, s dideregve rohannak tovább, hogy minél több házba elvigyék az örvendetes hírt.
Egy másik karácsonyi emlék jut az eszembe… A nyolcvanas évek közepe táján történt. A szeretet ünnepe egy kaszárnyában talált… S a szenteste azzal telt, hogy a barak folyosójának kövét súroltuk térdig érő habban. Éjfél tájékán szlovák bajtársaim lefekhettek, én pedig két pofon, egy segberúgás és „k..va maďar!” kíséretében még eltöltöttem néhány órát a wc-ben és a mosdóban. „Maďar nech šúruje do rána!”- fröcsögte a szobaparancsnok alkoholmámorban. Ma már nincs a szívemben harag iránta, bár az ilyen szintű megkülönböztetést akkor is és azóta is nagyon nehezen viselem. Meggyőződésem, hogy Szlovákiában élő magyar nemzetiségű honfitársaimmal együtt sokkal jobban és többet kell „súrolnunk” azért, hogy egész értékű állampolgárként tekintsenek ránk. Persze felfoghatjuk ezt úgyis, hogy remek lehetőség, hogy magunkat építsük, hogy gazdagabbak, többek legyünk, csak hát az ember belefárad néha a bizonygatásba és az önigazolásba…
A következő karácsonyi emlékem 1989-ből való… A Thália Színház klubjában koordináltuk a gyűjtést az erdélyi magyarok számára, s a televízióban a román forradalmi eseményeket követtük. A Ceausescu diktátor-házaspár kivégzésének hírére üdvrivalgásba törtünk ki, pezsgőt bontottunk. Tudom ez az aktus semmilyen körülmények között nem egyeztethető a karácsony és a szeretet ideológiájával, és a tízparancsolatban a ne ölj! halálos bűn, s ennek pártolása bűnpártolás. Remélem, ott, akkor, abban a helyzetben a betlehemi újszülött elnézte az emberiségnek, hogy egy megnyomorított nép szabadabb, szebb jövőbeli szeretetteljes karácsony reményében úgy elvakul, hogy ölni is képes. És bár az emberi élet a legnagyobb érték, de a fénymegszületése érdekében áldozatokat kell hozni. Olykor fájdalmas áldozatokat is…
Felnőtt vagyok, elvakít a sok fény és a giccs, de nem látom a színesre festett villanykörtékkel díszített puritán fát, apám mesze van, nem fogja már a kezem, s nem suhognak az angyalok szárnyai. Miért nem látom az angyalokat?
Most már harmonikus lélekben letisztult csendes karácsonyaim vannak, és sokszor gondolok arra, hogy mennyi embernek még csak egy tányér levesre sem futja, hogy hajléktalanok fetrengenek kábultan, fázva a kövön, s tán nem is észlelik, hogy a szeretet ünnepe veszi őket körül. Ilyenkor újra áldásként tekintek arra, amit egyébként az ember a hétköznapok forgatagában természetesnek vesz. Hálát adok azért, hogy családom van, fedél van a fejem fölött, munkám, amit ráadásul szeretek…
S azóta minden karácsonyfa alá szebb, jobb, gazdagabb életet kívánok. Nemcsak magamnak, s az enyéimnek. Hanem a világnak. A békesség, nagyobb megértés és tolerancia utáni áhítat leng körül, s nem akarom elhinni, hogy a mi generációnk már képtelen a tolerancia, a másság tiszteletére, hogy a világot mért nem a harmónia utáni vágy mozgatja?::.
Jó lenne résnyiről tágabbra nyitni az ajtót, hogy jöjjön be rajta még több fény. Hogy bekiabálhassanak rajta a gyerekek: „Szabad az Istent dicsérni?”, s meghallhassuk a Mennyből az angyal üzenetét. Hogy aludjanak ki a hamis giccses fények a lelkünkben, s csak a tiszta, őszinte, szívünk melegétől fűtöttek égjenek, az sem baj, ha csak pislákolnak. Hogy legyen szikrázóan fehér a lábunk alatt a hó, s egymás kezét melengetve, összekapaszkodva lépjünk. Lábunk nyoma pedig maradjon tiszta, lássa az utókor, hogy itt jártunk, alkottunk, éltünk… Hátha akkor újra halljuk majd az angyalok szárnysuhogását!

Tóth Tibor